"Hová merűlt el szép szemed világa?" Kihaló színek, fakuló tájak

A program a körülöttünk lévő világ megfigyelésére, megóvására és védelmére fókuszál két pszichológus és két vizuális oktató közreműködésével. Előadásom ötvözi az ökológiai, művészettörténeti és szociológiai megközelítéseket. Reflektál arra, hogyan tűnnek el a színek, anyagok és tájak a mindennapi környezetünkből. A középpontban a Kádár-korszak és a kortárs időszak összevetése áll, valamint az a kérdés, hogy milyen jövőkép rajzolódik ki egyre bomló vizuális világunkban. A Kádár-rendszerben az állami esztétika preferálta a szürke, földszínű, „egységesített” színvilágot: nem voltak harsány színek, ellenben az ipari modernitás vizuális normái domináltak. Ezzel párhuzamosan a táj – különösen a mezőgazdasági táj – nemzeti eszményként működött, de ezt is formálták: lecsapolták, beszántották, termelésre „kondicionálták”. A szocialista modernizáció a természet kizsákmányolását nem problematizálta. A kortárs időszakban a kihívások látványosabbak, de ambivalensebbek is. Egyfelől a globális klímaváltozás (UV-sugárzás emelkedése, hőhullámok, szél, páratartalom-ingadozás) konkrét hatással van arra, hogy milyen színek és anyagok maradnak fenn. A művészek tudatosan elkezdték tematizálni ezt a pusztulást: például idővel elporló anyagok, romlandó pigmentek használatával vagy olyan installációkkal, amelyek színei szándékosan fakulnak. A tájak is radikálisan átalakulnak: eltűnnek a színes házfalak (pl. Prága egyes részei), homogén betonborítás váltja fel a föld- és növénytextúrákat. A zöldfelületek műfüvesítése, dekoratív virágfotelek, kockára nyírt bokrok, digitálisan módosított „green design” – ezek mind zöldretusált világképet kínálnak. Egyre inkább lokalizált ökológiai művészeti kezdeményezésekre van szükség.