A folklór emlékezete és az ősmagyar nyelv: lehetőségek és távlatok

Legtöbbünknek vannak közvetlen, személyes folklórélményei: ha babalétünk ringatóira nem is, a kiszámolós bújócskákra-fogócskákra emlékezhetünk, mint ahogy a lelkes óvó nénik tanította mondókákra, dalokra is.

A rendhagyó nyelv- és folklórtörténeti előadás elsősorban ezekre az ősi folklórműfajokra fókuszál. E szakterületek kutatói joggal gondolják, hogy a kötött, részben énekelt formájú műfajok egyidősek az emberiséggel, az emberi nyelvvel. Ha pedig ez így van, akkor anyanyelvünk szemszögéből is feltehetünk további, idevágó kérdéseket:

• Vajon milyen régi idők emlékezetét őrizhetik legősibb mondókáink?

• Vajon az archaikus folklórszövegeinkben megbúvó nyelvi régiségek milyen régi nyelvtörténeti időkre „emlékeznek”? Emlékezhetnek-e akár az Árpád-kor előtti, vagy akár a honfoglalás előtti, ősmagyar nyelvi időre?

• Ha igen, hogyan, milyen módszerekkel tudja ezt az innovatív nyelvtörténeti kutatás valószínűsíteni?

• Hogyan tudjuk földrajzilag meghatározni egy-egy archaikus nyelvi elem (ősmagyar kori nyelvi jelenség) helyét?

Az előadásban, vagy inkább közös folklórnyelvkincs-keresőnkben megtanulhatunk egy olyan XX. században is elterjedt mondókát, mely nyelvtörténetileg bizonyíthatóan legalább Árpád-kori eredetű. Így azok is friss nyelvtörténeti és folklórélményekkel gazdagodhatnak, akiknek nem volt szerencséje igazán mondóka- és játékbarát óvó nénikhez.