Az átalakuló Közel-Kelet, avagy kőbe véste-e Barry Buzan az ő regionális biztonsági komplexumait?

A Barry Buzan és a koppenhágai iskola által kidolgozott regionális biztonsági komplexumok elmélete alapján a Közel-Kelet egy nagy regionális biztonsági komplexumot alkot, mely három al-komplexumra osztható tovább: a Maghrebre, a Levantére és a Perzsa-öbölre. Az elmúlt két évtizedben azonban a térségben olyan jelentős folyamatok váltak meghatározóvá, illetve a térséget olyan jelentős külső hatások érték, melyek további al-komplexumok kialakulásához vezettek. Így a régebben a politikai retorikában adottnak vett „arab világ” egyre inkább felbomlik, miközben a kulturális identitás megmarad, azaz a száz éve mesterségesen meghúzott határok új identitásokat, politikai és biztonsági érdekeket teremtettek. A Maghreb egyre inkább eltávolodik és a Száhel felé fordul, azzal alkotva új al-komplexumot, aminek alapja a terrorizmus és a migráció által képezett közös fenyegetés. Egyiptom (és Szudán) szintén dél felé fordul a Nílus vízmegosztási vitájában, miközben a Vörös tenger is önálló al-komplexumként fogalmazódik meg. Az ún. Ábrahám megállapodások, illetve Irán Földközi-tengerig nyúló kapcsolatrendszere pedig a Levantét és az Öböl al-komplexumait kapcsolják egybe. Úgy tűnik fel, hogy ezek az al-komplexumok akár egymással átfedésben, egyszerre is létez(het)nek, azaz a nemzetközi kapcsolatok elméletének „kompartmentalizáció” fogalma itt is alkalmazható. Felmerül azonban a kérdés, hogy ezek az al-komplexumok mennyire átmeneti jelenségek, avagy maradandóvá válnak-e.