Keleti politika- nyugati gyökerek? A Vatikáni "Ostpolitik" eszmetörténete

Ötven  éve,  1964.  szeptember  15-én  a  Szentszék  és  a  kommunista  Magyar  Népköztársaság  képviselői  „részleges  megállapodást”  kötöttek  Budapesten.  Az egyezmény a hidegháborús  időszak  hátralévő  negyedszázadára  meghatározta  a  magyar  katolikus  egyház  és  a  katolikus  hívők  életét  és  helyzetét.  A megegyezés túlmutatott Magyarországon: az első megnyilvánulása volt a Szentszék  új külpolitikai orientációjának, amelyet a történeti irodalom – hasonlóan a nyugatnémet külpolitika 1960-as évek közepétől bekövetkező fordulatához – Ostpolitiknak nevezett el, s amely a korábbi elutasítással szemben nyitott  volt  a  vasfüggönyön  túli  kommunista  rezsimekkel  való  tárgyalásra, egyfajta modus vivendi kialakítására. Az Ostpolitik a kelet-európai szovjet uralom összeomlásával, 1990-ben tűnt le a történelem színpadáról, ekkor helyezték hatályon kívül az egyezményt is.

Az Ostpolitik kezdettől komoly és rokonszenves visszhangra talált Nyugat-Európában,  a  magyar  egyháztörténeti  irodalomban  viszont  1990  óta  viszont  szinte kizárólag negatív módon ítélték meg hatását, eredményességét,  sőt  néha  szándékait  is.  Szembeállítva  a  vértanúk  egyházával, sok  megfigyelő  számára  a  Vatikán  diplomáciai  törekvései  a  diplomácia  egyházának  kétes  manipulációit  hordozták.  A  kritikusok  arra  emlékeztetnek,  hogy  az  1964-es  részleges  egyezmény  hatalmas  propagandasiker  volt  a pártállami rendszer számára, széles körben elterjedt pozitív történeti értékelése része lett a Kádár-rendszer hazai társadalmi elfogadottságát megalapozó  hamis  kompromisszumnak,  sőt  a  formálisan  helyreállított  hierarchiáért  cserébe  a  Vatikán  elismerte  az  egyházi  élet  gettósítását,  a  főkegyúri jog sajátos szocialista helyreállítását az egyházi élet szigorú ellenőrzését és az egyházak tevékenységét takaréklángra szorító állami elnyomatást.

Az  Ostpolitik  kérdése  azonban  nem  csupán  erkölcsi  vagy  éppen  diplomáciatörténeti  szempontból  érdekes.  Kidolgozása  egykorú  a  katolikus egyház legnagyobb hatású modernkori eseményével, az 1962 és 1965 között  tartott  II.  Vatikáni  Zsinattal.  Kezdeményezője  mindkettőnek  az  1958  őszén  pápává  választott  XXIII.  János  pápa  volt.  Ő  és  utódja,  VI.  Pál  aktív  szerepet  játszottak  nemcsak  a  zsinat  meghirdetésében,  előkészítésében  és  a  legfontosabb zsinati dokumentumok előkészítésében, hanem a keleti politika elvi  és  gyakorlati  megvalósításában  is.  A  zsinat  ülésszakai  adtak  leginkább  módot arra is, hogy a vasfüggönyön túli egyházakkal való kapcsolatokat felvegyék. Joggal vethetjük fel a kérdést: vajon állt-e fent összefüggés a II. Vatikáni Zsinat tanítása és az új vatikáni keleti politika között? Értelmezhetjük-e a  keleti  politikát  a  zsinati  mozgalom,  az  aggiornamento  egyik,  sőt  akár  logikus  következményeként,  vagy  csupán  az  évszázados  szentszéki  diplomácia  hagyományainak  megfelelő  pragmatikus  fordulatként,  amelynek  célja  a  kelet-európai  katolikusok  Róma-hűségének  lehetőségek  szerinti  biztosítása,  az egyházi hierarchia és az intézményes jelenlét fenntartása volt? Maga az a tény, hogy a közeledés politikája kezdettől és ma is inkább Nyugat-Európában  nyert  elismerést,  jelzi,  hogy  a  Vatikán  keleti  nyitásában  szerepet  játszó  tényezők részben függetlenek voltak a térségünk problémáitól, viszont annál inkább  kötődtek  a  vallás  és  a  modern  társadalom  viszonyának  a  felvilágosodás  óta  szüntelenül  jelenlévő  újrafogalmazásához  és  a  globális  geopolitikai változásokhoz. Az Ostpolitik sajátos kontextusát adja az a tény, hogy az 1950–1960-as  évek  fordulóján  a  baloldali  gondolat  vonzereje  Nyugat-Európa-szerte  megnőtt,  s  a  forradalmi  változáson  átmenő  nyugat-európai  társadalmakban  az  atomfegyverek  fejlesztését,  a  neokolonializmust  és  a  kapitalizmust kritizáló baloldali erőkkel való dialógus gondolata minden nyugat-európai mainstream egyházban teret nyert. A XXIII. János által meghirdetett aggiornamento s nyomában a II. Vatikáni Zsinat értelmezhető e fordulat katolikus  kifejeződéseként  is,  az  Ostpolitik  pedig  a  zsinaton  elfogadott  változások egyik konkrét gyakorlati következményeként.